Mohács szimfónia: Tanulmányok a mohácsi csatával kapcsolatos kutatások eredményeiből

A mohácsi csata közel ötszáz éve befejeződött. Azok, akik Szűz Mária köpenye alatt álltak, így-úgy, de megmenekültek. Mások azonban azonnal, vagy hosszabb-rövidebb haláltusa után a mezőn, az utakon és a nádasokban, vagy fogolyként két nappal később egy tömegsírban végezték. Van, akikre földet kapartak, bár sokaknak még ez sem jutott, és testük után lassan az emlékük is elenyészett. Bármi is lett a sorsuk, azon félezer év távolából semmiféle eszközzel nem változtathatunk. A holtak pihenjenek békében, az élők éljenek boldogan! Azonban épp ezzel van a gond: a boldog jelen nem létezik a feldolgozott és megértett múlt nélkül, és emiatt vakarjuk újra meg újra véresre ezt a mohácsi csatának nevezett heget. Mintha egy fájó vereségen túl valami sokkal többet veszítettünk volna el azon a napon, melynek a hiánya máig mar, mintha orvul és becstelenül megloptak volna bennünket, elvéve ezzel az önbecsülésünket és kisiklatva a nekünk járó fényes jövőt.

A mohácsi csatáról szóló könyvtárnyi irodalom alapján kijelenthető, hogy ezek a szövegek sokkal többet árulnak el a születésük koráról, mint magáról az összecsapásról. Persze ma már sok személyt, adatot, összefüggést ismerünk, de – ahogy 1849 után az árulásról, sorsról és a széthúzásról, 1920 után a részvétlen Nyugatról, az 1970-es években pedig megalkuvó és áldozathibáztató módon a magyar elitről és hadseregről írtak –, a kutatók leginkább saját koruk égető problémáira kerestek történelmi magyarázatot. Mindezek ellenére azonban létrejött egy tudományos kánon, elkészültek a forráskiadások, és több elemzés valóban közelebb visz bennünket az események megértéséhez. Hasonló a helyzet, mint a kereszténység története kapcsán, ahol a negyedik századi ember kevesebbet tudott Jézus koráról, mint a mai érdeklődők. De vajon mennyiben sikerül az elődök vállára állva kissé messzebb tekintenünk Mohács mezején? Mivel tud hozzájárulni az eddigi ismeretekhez a mi generációnk, vajon tudunk-e valami értékállót letenni az asztalra 2026-ban, a csata ötszázadik évfordulóján?

Jelen kötet egyszerre kísérlet és kortünet. Kísérlet, amely lehetőséget teremt, hogy egy történeti kérdés kapcsán a lehető legszélesebbre tárjuk a kaput más tudományok előtt: hátha eddig nem látott perspektívák és fel nem tett kérdések fognak új utakat nyitni, eddig ismeretlen módszerek lesznek úttörők a maguk területén. Az összegyűjtött tanulmányok kaleidoszkópként tükrözik a néprajz, az antropológia, a földrajz, az irodalom, a hadtudomány, a muzeológia és a történettudomány részéről megfogalmazott új gondolatokat. Most jutottunk el oda, hogy a korabeli éghajlat, az úthálózat, a folyómedrek változása és a természeti táj egyaránt a csata jobb megismerését szolgálja; egy francia röplap, Czuczor Gergely és a 18. századi tanúvallatási jegyzőkönyvek élő forrásaivá váljanak az itteni eseményeknek, illetve a tömegsírok néma szemtanúi végre megszólaljanak az antropológia hangján. Ugyancsak újdonság, hogy az alkalmazott tudományok részeként az új eredmények hasznosítása is megjelenik, egyrészt a korábbi múzeumi tapasztalatok elemzéseként, másrészt az új lehetőségek felvillantásával. Mindez egy sokszólamú szimfóniát eredményez, ahol a hangok és a gondolatok valahol mégis összeérnek és egymást gazdagítják a saját regiszterükkel. Mindez pedig már kortünet is, hiszen bizonyíték arra, hogy a tudományok eme hangjátékában sem iktatható ki a rendszerből a saját szakmáját tudós módon művelő „muzsikus”. Hiába erősödtek fel a kritikai gondolkodást nélkülöző „szirénhangok”, amelyek tudományos módszertan nélkül ígértek egyszerű válaszokat bonyolult kérdésekre, valódi, a következő nemzedék számára mankóként használható eredményeket – legyenek, azok bármilyen aprók is – csak a megalapozott tudományos gondolkodás képes teremteni. Remélhetőleg ezt így vélik a kötet jelen- és jövőbeli olvasói is.

Ha már kortünetről esett szó, nem mehetünk el szó nélkül a jelen tanulmánykötet megjelenésének körülményei mellett. A szerzők jó része talán sosem találkozott egymással személyesen. A mohácsi csata iránti érdeklődés köti össze őket. Így, ha úgy tetszik, tudósok privát vizsgálódásainak az eredményét tartja kezében az olvasó, ami egyben a humanizmus óta bizonyítottan meglevő tudományos hálózatosodás virulens voltát is bizonyítja. Ahhoz azonban, hogy a külön vágányon futó kutatások összeérjenek ebben a kötetben, kellett a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyet működtető Duna–Dráva Nemzeti Park ügy iránti elkötelezettsége és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem támogatása. A PPKE BTK Régészettudományi Intézetében végzett, illetve az Innovációs és Technológiai Minisztérium támogatásával megvalósult Tématerületi Kiválósági Program (Magyarország és a Kelet kapcsolatának régészeti kutatása – Keleti Örökségünk PPKE Interdiszciplináris Történeti és Régészeti Kutatócsoport) kutatási projekt fontos programeleme volt a mohácsi csatatér és az oszmán-magyar kapcsolatok régészeti kutatásának előmozdítása. A fenti intézmények együttműködésének gyümölcseként látott napvilágot 2020-ban az Eke mentén, csata nyomában című tanulmánykötet, melynek folytatása a jelen mű.