Nyelvelmélet és diakrónia 3

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem 2016. őszi nyelvészeti műhelykonferenciáját a nyelvi változás elmélete és megvalósulása, s ezen belül a grammatikalizáció témájának szentelte. Az elhangzott 17 előadásból nyolcat tartalmaz a jelen kötet. Néhányan máshol jelentették meg írásukat, mások nem kívánták megírni a felvetett és vitatott kérdésekre adható válaszaikat, megint mások pedig a szigorú lektori vélemények hatására vonták vissza tanulmányukat. Az itt közölt nyolc tanulmány azonban kiállta a kritika próbáját (ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne maradnának tovább boncolható kérdések bennük). A szerkesztők köszönetüket fejezik ki mindazoknak, akik nemcsak az előadás megtartását vállalták, hanem a formába öntés fáradságos munkáját is elvégezték. Szintén köszönet illeti a lektorokat, közülük néhányan szinte tanulmányba illő részletességgel szóltak hozzá egyes írásokhoz. A kötet tanulmányai a nyelvi változást vizsgálják hangtani, alaktani és mondattani területeken, az egyes szintek egymásra hatásában, a nyelvi rendszer összefüggéseiben.

A latin nyelv a témája két tanulmánynak. Adamik Béla Laurence D. Stephens 1988-ban kifejtett elméletét veszi alapul, melyben a szerző a /w/ > [ß] hangeltolódást egyféle palatalizációs jelenségnek tartja, mely főként az e, i hangok előtt következik be, és ezen belül is erősebben az /i/ mint az /e/ előtt. Adamik megvizsgálva a kora császárkori és a kései, keresztény kori adatokat arra a következtetésre jut, hogy Stephens elmélete nem tartható. A különböző területekről (Róma. Dalmácia, Apulia, Szardínia) származó késő császárkori adatok azt mutatják, hogy a /w/ és /b/ fúziója a rákövetkező magánhangzó fajtájától függetlenül zajlott le. A szerző ugyanezt tapasztalja a korai időszak feliratai elemzése kapcsán is, végkövetkeztetése, hogy nincs értelme különbséget tenni az e és az i között a hatás erősségének megállapításában. Szintén a latin az alapja Kiss Sándor nagy ívű áttekintésének. A szerző a mondattani szinonímia jelenségein keresztül veszi sorra a kései latin/preromán korszak nyelvi változásait. Gondolatmenetének lényege, hogy a lehetséges szintaktikai megoldásokon belül a gyakorisági viszonyok eltolódnak, választható kifejezésekből válogat az egykori nyelvhasználó, s egyes, korábban marginális kifejezésmódok szokásossá válnak, majd a rendszer maga tolódik el e kifejezésmódok felé. A névszó morfoszintakszisában az elöljáróval bevezetett kifejezések párhuzamosan szerepeltek az elöljáró nélküli kifejezésekkel (esetenként ugyanazon szerző egymásra következő mondataiban), miközben az analitikus kifejezés egyértelműbb volta felváltja a szintetikus szerkesztést. Az ige szintakszisában szintén hasonló mozgás figyelhető meg: a meglévő szinonimikus viszonyok következtében átépül a belső szerkezet, és a szinonim kifejezés egyike el is tűnhet. A segédigés összetett igealakok kifejlődése mutatja ezt a tendenciát, melyet a kései latin hangzóváltozások még inkább felerősítettek. Az olyan különbségek, mint amely a comparabit (futurum imperfectum) és a comparavit (praesens perfectum) között korábban fennállt, az Adamik Béla tanulmányában is központi szerepű b és w fonémák fúziója következtében megszűnnek, és az egyértelműsítés igénye megkívánja az összetett formák használatát. Az analitikus passzívum a cselekvést/történést jelentő igékben is elfoglalja a szintetikus alakok helyét, mely folyamat a leágazó nyelvekben tovább folytatódik (latin: se mutat, spanyol: mudar ~ mudarse). Az egyszerű mondat szórendjének szabályozottsága is megjelenik a kései latinban, az igei állítmány egyre inkább a mondat elejére törekszik. A posztklasszikus időszak beszélői tehát választhattak a pusztán morfológiai és a viszonyt jobban kifejező analitikus formák között, s a szerző meglátása szerint ez utóbbiak választásának valószínűsége jellemezte a kor nyelvhasználatát.

A finnugor tematika hagyományosan jelen van konferenciánkon. Asztalos Erika, Gugán Katalin és Mus Nikolett közös írása a feltételezetten tért nyerő uráli VX szórend kérdését járja körül három nyelv (nyenyec, hanti és udmurt) szövegei alapján. A vizsgált szövegek két szinkrón metszetet képviselnek: egy mintegy 100 évvel ezelőttit és a mait. A tanulmány kérdése: történt-e elmozdulás ezen hagyományosan SOV szerkezetű nyelvekként besorolt nyelvek mondatszerkezetében az eltelt időszak alatt. A tanulmány lényegében azt igazolja, hogy nem történt meg (hiába hat az orosz a feltételezett VX irány mellett) e nyelvekben lényeges elmozdulás a VX szerkezet irányába. A tundrai nyenyec esetében a mai nyelvhasználat jobban SOV szerkesztést mutat, mint a korábbi szövegekben, s ugyanez tapasztalható a szurguti hanti adatokban is (régi szöveg: 9% VX, új szöveg: 7,8% VX). Kiemelendő azonban, hogy az új szövegekben az új információt tartalmazó mondatrészek gyakrabban jelennek meg az ige után. Csupán a mordvin mutat jelentős arányú VX szerkesztést, de itt már a korábbi szövegekben is 35%-nyi volt a VX szerkesztésű mondatok aránya. A tanulmány végkövetkeztetése, hogy a változás nem is annyira a számszerűségben, mint inkább az ige után álló összetevők információs szerkezeti szerepében keresendő. Bíró Bernadett tanulmánya az északi manysiban megtalálható nominalizátorok számát és szerepét kutatja. Ezek olyan (többnyire tág jelentésű, pl. 'dolog, ügy, izé, valami, hely') főnevek, melyek a képzőkhöz hasonlóan elsősorban participiumokból hoznak létre főneveket ("cselekvésneveket"). Ugyan él még az eredeti jelentésük is, de már megtörtént a szemantikai kiüresedés, némelyikük már egészen képzőszerűen viselkedik (alakja is redukálódott egyes szerkezetekben).

Berrár Jolán 1957-es mondattörténete még több, mára már egyértelműen önálló szói eredetűnek tartott határozóragot sorolt a primer ragok halmozódásával létrejött ragok közé. A NAK-ról (ugyanebben a tanulmányban a NÁL-ról) Bárczi mutatta ki az önálló szói eredetet, a VAL-t pedig az ÁrpSzöv. (Benkő) óta tartjuk egyértelműen ilyennek. A gyakoribb határozóragok közül mára már csupán a STUL-t véli a nyelvtörténeti szakirodalom halmozódásos eredetűnek. Ezt a véleményt módosítja Sipőcz Katalin írása, mely a rag eredetét a manysiban meglevő tāγəl 'tele' szó posszesszív melléknévképzős alakjához kapcsolja (szociativuszi jelentéssel). A tanulmány a magyar nyelvtörténet oldaláról nem tesz fel néhány kérdést, illetőleg nyitva hagyja őket, s ez a tény valószínűleg további viták forrása lesz. Szintén a magyar alaktörténet egy kérdését tárgyalja É. Kiss Katalin tanulmánya az -ik toldalék eredetét boncolgatva. A szerző a morféma genitivus partitivusi eredetét valószínűsíti, feltételezve a pro eltűnését. Állítása szerint az -ik a T/3. személyjel allomorfja lehetett az ősmagyar korban, mely determinatív funkcióját őrizve a névmásokon folyamatosan elkülöníti a határozottat a határozatlantól. Már az ősmagyarban megtörténhetett az allomorfok szétválása, a főneveken a T/3. ezért alsó/középső, míg a névmásokon felső nyelvállású előhangzóval mutatkozik az ómagyarban. Az -ik további sorsa, hogy a középmagyarban már egyértelműen képzővé válik, s ezért képes felvenni további birtokos személyjelölőt. Ugyancsak partitívuszi értelmű képzővé válik a -ja is (a nagyja). A feltételezett folyamat uráli párhuzamokkal is megtámogatható.

Varga Mónika tanulmánya a feltételességet kifejező tagmondat-változatokat vizsgálja középmagyar kori magánéleti szövegek segítségével. A tanulmányban a feltételesség mint grammatikai és mint pragmatikai változó jelenik meg. Megvizsgálja a kötőszós változatok mellett a kötőszó nélkülieket is. E vizsgálatban feltételességet kifejező tagmondat a határozói igeneves szerkezet is, e szerkezet ilyetén felfogása megegyezik a Magyar generatív történeti mondattan felfogásával. A kötőszó nélküli variánsok jelentése a szövegösszefüggés alapján adható meg, s ezért az elemzés kapcsán fontosak a pragmatikai szempontok (ez a tény felveti a megítélhetőség kérdését). Tág időkört fog át Gugán Katalin tanulmánya: az ómagyar kortól a 19. század végéig tekinti át a tagadó mondatok szerkezeti átrendeződését két igemódosító (igekötő és névelőtlen vonzat) segítségével. A hosszú stabil variációs időszakot az újmagyar korban a fordított szórend térnyerése jellemzi. Mi lehet az oka a változásnak, mennyire egyeztethető össze a folyamat a "versengő nyelvtanok" elméletével, a megfigyelt változási tendencia hol helyezhető el a változás idejében (kezdete talán, és ezért nem mutat S görbét?), elegendő-e csupán a grammatikai változások figyelembe vétele a szociolingvisztikai tények hiánya miatt - a tanulmány a nyitott kérdésekkel válik izgalmassá.

Hegedűs Attila